Óvodai fotózás

2013 óta vagyok óvodapedagógus, és a fotózás is az óvodából indult: szerettem a csoportomba bevinni a gépemet, és a szabadjáték során készíteni róluk olyan képeket, amin nem mondják azt, hogy „csíz”, vagy állnak meg két pillanat között, mert „képet csinál az óvónéni”. Szerettem, hogy a képeken láthatóvá válik egy-egy gyermek karaktere, személyisége, érzelme – és ez azóta is egy fontos célkitűzésem.

Tudom, hogy az óvodai fotózás műfaja egy olyan időkerettel dolgozik, aminél nem könnyű előcsalni ezeket a huncut pillantásokat és nevetéseket, de a szívem vágya az, hogy ne olyan érzése legyen a gyerekeknek és a szülőknek, hogy a fotózás futószalagon zajlott, hanem lássa meg azt, hogy valóban egy természetes, és valóságos kép készült a gyermekéről. Ehhez idő kell, humor kell, és tapasztalat. Hamar meglátom, hogy ki az, aki visszahúzódó, vagy ki az, akit hamar meg lehet nevettetni. Látom, hogy kinek van szüksége időre, de látom azt is, hogy ki az, aki csak hamar túl akar lenni rajta. Nem szégyellek bohóckodni a gyerekek előtt, és szerepjátékot játszani egy őszinte mosolyért cserébe.

Sok évig a kamera másik oldalán álltam, kísértem a csoportomat a fotózásokra, nyugtattam őket az ölemben, vagy öltöztettem őket ingbe, csinos ruhába, igazgattam a fejpántot vagy a csokornyakkendőt, kellékeket adtam a kezükbe. Tudom, hogy az óvónőknek mire van szüksége, és a legfontosabb, hogy tudom, hogy a gyerekeknek mire van szüksége. Tudom, hogy mi várható el tőlük, és mi nem. Ha szülőként vagy óvónőként olvasod ezt, szeretnélek megnyugtatni, hogy mindkettőtök oldalát pontosan értem, hiszen mindkettőt magam is megtapasztaltam.