Családi fotózás nagyszülőkkel
Az utóbbi időszakban szerencsém volt több olyan fotózást csinálni veletek, amikor a nagyszülőkkel együtt jöttetek el. Ezt mindig nagyon fontosnak érzem, mert tudom, hogy én is mennyire örülnék, ha még készülhetne kép a nagyszüleimmel, amin együtt van a család. Örömmel nézem azokat a képeket is, amikor a gyerekeink a mamáikkal játszanak, vagy együtt ünnepelünk.
Mindemellett egy picit trükkös is tud lenni egy ilyen multigenerációs fotózás. Adódhatnak rejtett feszültségek, amik abból fakadnak, hogy teljesen mást jelent a mamának és a papának a fotózás, mint anyának és apának, vagy egy tinédzser lánynak.
Egy szituációt hadd meséljek el nektek, amit abból a tapasztalatból gyúrtam össze, amit az évek alatt láttam meg – nem egyetlen fotózást emelek ki. Ismerős lehet talán az, amikor a nagyszülők minden második kattintáskor elmondják az unokának, hogy „csííííz”, „nézz ideee Bercikeeee, ott a néni fotóóóóóóz”, „mosolyoogj!”, vagy ugrálnak a háttérben, mert „nevettetni kell” – és a képek ilyenkor egy mutogató, beszélő nénit/bácsit mutatnak be, és egy zavart babát/gyermeket, aki nem tudja, hogy rám, az anyjára vagy a nagyira nézzen. Illetve egy feszült szülőt is eredményez, mert igazából ő nem ilyen képeket szeretne, nem ezeket a képeket látta az oldalamon sem, de a nagymama és a nagypapa iránt érzett tiszteletből (hiszen miattuk is van ez az egész) hagyják. Ezzel nincs is gond, amíg mindkét oldal vágya teljesül.
Kérlek, engedjétek meg, hogy segítsek nektek ezekben a helyzetekben! 🙂
Gyertek, járjuk körbe ezt az egészet, és lássuk meg, hogy mi lehet mögötte.
Mostanában foglalkoztat az a kérdés (és sokan találkoztok ezzel a témával), hogy egyes generációk hogyan élnek meg bizonyos helyzeteket, mi motiválja őket, mik a közös jellemzők. Vagyis mi a karakterisztikája egy adott generációnak.
Például emlékszem arra, hogy nagymamám az első munkahelyéről, egy bankfiókból ment nyugdíjba, míg az Y és Z generációnak ma ez már teljesen elképzelhetetlen. Vagy ott vannak a „kulcsos gyerekek” (babyboomerek), akik magányos délutánokról számolnak be, amíg otthon egyedül várták iskola után a szüleiket, akik munkából estek haza hullafáradtan. A mai Y generációról pedig inkább azt tudjuk, hogy jellemző a helikopterszülőség vagy drónszülőség (túlzott kontroll).
Ezen a vonalon elindulva feltettem a kérdést magamnak: vajon hogyan élhet meg nálam egy fotózást egy veterán, egy babyboomer vagy egy Y-generációs? Miért olyan nehéz elengedniük a gyeplőt?
A különbségek gyökere leginkább abban rejlik, hogy az egyes generációk milyen céllal és milyen körülmények között találkoztak a fényképezéssel. Hogyan nézett ki egy családi fotózás ekkor? Nekem halvány emlékeim vannak a ’90-es évekből, ahogy egy vasárnap ebéd előtt, templom után átjött hozzánk A fotós. Ekkor nagyon mereven, nagyon megilletődve beültünk a nappalinkba, és kattintott párat. Szinte alig volt vele bármilyen kapcsolat, jött és ment, aztán valamikor előhívta a fotókat, amikből X darabot rendeltünk, X méretben.
Az idősebb generációk számára (pl. a nagyszülők) a 80-as, 90-es években a fényképezés még sokkal inkább egy különleges esemény volt. A filmtekercsek drágák voltak, egy-egy kattintás megfontolt volt, hiszen nem lehetett a képeket azonnal megnézni és törölni. A fotózásnak ünnepi jellege volt, a cél pedig az volt, hogy hiteles, hivatalos dokumentum készüljön a családról vagy az adott eseményről. Fotózásra leginkább különleges alkalmakon (esküvő, keresztelő, konfirmáció, karácsony, kerek szülinap) került sor. Ez inkább beállított, merevebb pózokban nyilvánul meg, ahol mindenki a kamerába néz, és igyekszik a lehető legelőnyösebb arcát mutatni. 🙂 Fontos számukra a nyomtatott, papíralapú kép, amit kitehetnek, megfoghatnak, lapozhatnak, és ez nagy becsben volt tartva („kéne mamának fotó az ovis karácsonyi fotózásról” – ismerős?). A kommunikáció csak a szülőkkel zajlott, a gyerekeknek szépen kellett ülnie vagy állnia, mint a cövek, és természetesen ünneplőben. Mosolyogni, ha törik, ha szakad.
Sokszor találkozom ezzel, és nehéz feloldani egy fotózáson, hiszen ennek a generációnak ez a „természetes”. Ebben nőtt fel.
Aztán ahogy haladunk előre: az én generációm (Y) már a digitális fényképezés korának elején nőtt fel, de még emlékszik a filmes fotózás korlátaira is. Mi is fotóztunk a tesóimmal filmre, olykor csalódottak voltunk a képek miatt, máskor meglepődtünk, mert nem is emlékeztünk, hogy „ezt is lefotóztuk”. Úgy vártuk a fényképek előhívását, mint a karácsonyi ajándékokat. Iskolai kirándulásokon naná, hogy mindenki előkapta a kis digitális fényképezőjét, majd ezekből válogatva készültek el a szalagavatón levetített osztályvideók. 😀 Ugye-ugye? 🙂 Kettősség jellemzi ezt a generációt: egyrészt igyekeznek követni a modern, természetes trendet, másrészt ösztönösen visszatérhetnek a megszokott, beállított pózokhoz. Még mindig él bennük az a berögződés, hogy ha fényképezőgép kerül elő, pózolni kell. Ez a „mosolyogj, nézz ide!” vagy „duckface” típusú instrukciókban nyilvánul meg. (Ezt én nagyon szeretem elkerülni, amikor jöttök hozzám. 😀) Mehetett fel IWIW-re, myVIP-re, MSN-re, CD-re írva.
A fiatalabb generációk az okostelefonok és a közösségi média korában nőttek fel. Számukra a fényképezés a mindennapok része, egy spontán cselekvés, aminek a célja a pillanat megélése és a történetmesélés. Ők már sokkal kevésbé érzik a kényszert, hogy a kamerába nézzenek. A cél a természetesség, az érzelmek és az interakciók megragadása. Nem egy statikus portrét akarnak, hanem egy élő, dinamikus emléket, ami a valóságot tükrözi. Az album már nem a kézben tartható fotóalbumot jelenti, hanem az Instagram-bejegyzéseket és -storykat, a családi chatcsoportot, a Facebookot. Mivel mindig kéznél van a telefon, ezért bármi megörökíthető azonnal.
Na és akkor ezt hogyan lehet mégis összehangolni? Mi lehet a kulcs?
A sikeres többgenerációs fotózás kulcsa a kommunikációban és a felkészülésben rejlik. A fotózás előtt magyarázd el az idősebb családtagoknak, hogy a cél most nem a merev, hivatalos portrék elkészítése, hanem a közös élmény és a valódi érzések megörökítése. Szeretnénk inkább történetet mesélni, a TI történeteteket. Meséld el, hogy szeretnéd, ha természetes interakciók is megjelennének, amikor együtt játszotok – ebben foglak titeket segíteni, ne aggódjatok! Számoljatok rá több időt, mint 1 óra, mert egy nagyobb családot sokkal nehezebb összehangolni és koordinálni.
A fotózás elején néhány hagyományos, beállított képet is mindig készítek, hogy mindenki érezze: teljesültek a vágyai. Ez azért fontos, mert egyik generáció „módszere” sem jobb vagy fontosabb, mindkettő megfér egymás mellett, és tisztelnünk kell egymást ezekben a helyzetekben is. Így talán a fotózás további részében már könnyebben elfogadják a spontánabb, érzelmekkel teli pillanatok rögzítését is. A lényeg, hogy légy türelmes és támogató, hiszen a fotózás végén a legértékesebb emlékek az őszinte, szeretettel teli pillanatok lesznek.
Így amikor megörökítettük a „kamerába nézős” fotókat, általában elkezdek kérni olyan „feladatokat”, amikben lehetőség nyílik az ellazulásra, az egymásra odafigyelésre. Ne aggódjatok, ezek nem bonyolult kérések. „Fogd meg a mama és a papa kezét, és sétáljatok ide”, vagy „Erika mama és Feri papa álljon meg itt, a többiek sétáljanak előre”, vagy „nézzétek meg együtt a Dunát, dobjatok bele kavicsokat”, „mutasd meg, mennyire erősen tudod megölelni Papit!” és a többi. 😊
Összefoglalva: a kulcs a kommunikációban és az empátiában rejlik. Ha megértéssel közelítesz a generációs különbségekhez, sokkal könnyebbé tehetjük a fotózási élményt mindenki számára. Ebben igyekszem segíteni. A spontán fotók pedig olyan emlékek lesznek, amelyekre sokkal szívesebben néz majd vissza mindenki, mert ezekben mutatkoznak meg a legőszintébb pillanatok és érzések. (A bejegyzéshez Bereczki Enikő „Az a rejtélyes Z generáció” könyvéből inspirálódtam.)